Remélhetőleg sokan hallottatok már Makoto Shinkai mesterről, hisz nem kisebb műveken dolgozott, mint a Voices of a Distant Star, vagy a zseniális 5 Centimeters Per Second. Mégis 2004-ben varázsolta széles vásznakra egyik legnagyobb és legjelentősebb művét, a Kumo no Muko, Yakusoku no Basho-t, vagy ismertebb nevén The Place Promised in Our Early Days-t, egy 90 perces anime mozifilmet, ami újra definiálja az "emberi távolság" fogalmát.

Alternáljunk!

A történet egy alternatív világ Japánjában játszódik, ahol a második világháború után eléggé átrendeződtek az erőviszonyok. Az ország lényegében két nagy részre szakadt: Hokkaido-ra, ami az "Únió" fennhatósága alatt állt, és a déli részekre, ahol a Japán és USA szerződése után létrejött Szövetség az úr. 1974-ben megtörtént a nagy elválasztás, ahol e két nagyhatalom között feloszlott a japán nép, ezzel családokat szakítottak el egymástól. Ugyan ebben az évben az Únió Ekusun Tsukinoe segítségével egy gigantikus fehér tornyot építtetett, aminek a feladata más, alternatív világokkal való kapcsolatteremtés volt a feladata. 22 évvel későbbre ugrik ezután a történet, ahol találkozhatunk főszereplőinkkel, Fujisawa Hiroki-val és Shirakawa Takuya-val, valamint a két fiú által csodált Sawatari Sayuri-val. Mindhármukat lenyűgözte az égig érő fehér torony, és elhatározzák, hogy egy repülővel körbefogják repülni. Ennek érdekében a két fiú keményen elkezdtek dolgozni a repülőgépen, míg Sayuri tartotta bennük a lelket. Egy röpke nyár alatt máris elválaszthatatlan barátok lettek, de semmi sem tart örökké. Sayuri egy nap szó nélkül eltűnik, eredményezve a fiúk útjainak elválását, és a projektjük szüneteltetését. A történetről többet nem szeretnék elárulni, de biztosítok mindenkit arról, hogy van benne akció, dráma és humor is, valamint Sayuri eltűnése és a Torony közti kapcsolatra is fény fog derülni. Izgalmas, jól kidolgozott történet kipipálva.

Mindent az érzékeknek!

A film látványvilága lenyűgöző. Makoto mester tényleg apait-anyait beleadott ebbe a mozifilmbe, hiába 2004-es produkció, a grafikák és az animációk kenterbe verne simán jó pár 2009-10-es címet is. Az árnyékok kidolgozása talán még említésre méltó, az árnyékok hozzáadnak a képi világ hangulatához és nem pedig csak ott vannak, azt kész. Japán alternatív világa csodálatos, a mezők, naplementék ugyanúgy részletesen ki vannak dolgozva mint a városok vagy a csaták, egyszerűen változatos, és szemet gyönyörködtető. No de ha a látvány nem lenne elég, Makoto mester hozta magával előző filmjeiből egyik kollégáját, név szerint Tenmon-t, aki csodálatos háttérzenét komponált a filmhez. Egyszerűen tökéletesen passzol a film jeleneteihez, még jobban kicsalja az emberekből az érzéseket a film iránt. A szinkron hangokba se tudok belekötni, mindenki nagyon jól alakította szereplőjét, talán csak Hiroki szerepét játszó Yoshioka Hidetaka úr hangja volt egy kicsit szokatlan. Félreértés ne essék, a szerepet tökéletesen hozza a szinkronszínész úr, csak Hiroki hangja kicsit eltér és inkább hangzott erőltetettnek ,mint természetesnek. Ezenkívül persze semmi más, audio-visual kipipálva.

Emberien emberiek

Jó történet, jó grafika, jó zene, ez máris bizalomra ad okot. De hiába mindez, ha egy idegesítő főszereplővel kell töltenünk 90 percet. Nos, a film még ezen a téren is hozza a várt formát. A főszereplőink itt nem shounen akció hősök és nem is bishounen/shoujo karakterek valamilyen mangából, szimplán emberi karakterek. Ez pozitívumként és negatívumként is hat a filmre. Pozitívum, mivel a karakterek így jobban beilleszkednek a történetbe, reálisabban hatnak, így az ember jobban tud velük szimpatizálni. Negatívum, mivel a karakterek így nem lettek túlságosan egyediek, így nem tudták azt a pluszt hozni, amit lehetett volna (nem tudtak egy ikonikus karaktert létrehozni, á la Senjougahara Hitagi a Bakemonogatari-ból). De ennek ellenére is a karakterek szerethetőek, és a történet végére komolyan a szívünkhöz fognak nőni. Karakterek kipipálva.

Álom és valóság

A film legerősebb motívuma mégis talán a mondanivaló, amire az egész film utal: az emberi távolságokra. A film tökéletesen megmutatja, hogy az emberek hiába vágyakoznak másokra, egyszerűen mindig van köztük valamilyen akadály, ami elválasztja a karaktereket egymástól, és hogy maguknak kell rájönni, hogy győzzék le ezt az akadályt. Hiroki, Sayuri és Takuya érzései egymás iránt, a vágy arra hogy újra találkozzanak, de mégse lehetséges egyszerűen zseniális, egyszerre érdekes és elgondolkodtató. Az álmok, alternatív dimenziók/világok valamint a valóság keserű pillanatai csak hozzáadnak a film atmoszférájához, ami érezhető is a film végéig.

"Közel" tökéletes

Azért sajnos ez a film se mentesül a hibák alól, de azokból lényegesen kevesebb van, mint pozitívum. Már sokat áradoztam a jó történetről, nos természetesen ez csak részben igaz. A történet jól kidolgozott, viszont a tempó kicsit felemás lett, míg a film első része lassú volt és részletes, a film végére kapkodó volt és rengeteg jelenet nem lett megmagyarázva, valamint bizonyos momentumokat túlságosan beleerőltettek, mint például Hiroki hegedűzését Sayuri eltűnése után. Nincs különösebb probléma vele, de sokat nem is ad a filmhez. Viszont a tempón, és bizonyos jelenetek megmagyarázatlanságán kívül nem tudok más negatívumot mondani. Ez egy olyan mozifilm, amit mindenkinek látnia kell legalább egyszer. Makoto mester eddig nem tévedett, most se, és remélhetőleg jövőben se fog. Mi addig elleszünk a "közel" tökéletes filmjeivel.

PRO: Fantasztikus látványvilág, zseniális dallamok, emberi főszereplők, és még sorolhatnám

KONTRA: Kicsit elsietett történet a vége felé, pár megmagyarázatlan momentum

Értékelés: 4,5/5 (Makoto Shinkai mester újabb remekműve.)

Érdekel a fenti anime? Rendeld meg innen!